Mibe kapaszkodhat az ember külföldön, ha úgy érzi senki sem segít, és idegenül próbálja megtalálni a helyét egy számára ismeretlen közegben? Úgy, hogy közben családanyaként a gyerekeiről és férjéről is gondoskodnia kell? Siklósi - Szabó Nóra története következik Amerikából, akinek az elszántsága és akarása biztos vagyok benne, hogy sokaknak inspiráló lesz.

 

Ha Te is kedvet érzel megosztani a kihívásaid, örömeid és győzelmeid történetét külföldön, küldd el nekem a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címre. Legyen ez az oldal egy olyan hely is, ahol megkönnyebülést, buzdítást és támogatást kaphatnak a külföldön élők.

Tanácstalanból, tanácsadó

A nevem Siklósi Nóra és 5 évvel ezelőtt költöztem, költöztünk az Egyesült Államokba a férjem munkája és egy szebb jövő reményében. Az első hónapok, inkább évek, nagyon nehezek voltak, szinte minden szempontból. Számomra nehéz volt a nyelvtanulás, a beilleszkedés, a munkakeresés, a kapcsolatépítés, de még az ételek megkeresése is a boltban. Gyengének, kiszolgáltatottnak, elveszettnek éreztem magam. Mindennek ellenére erőmön felül próbálkoztam, önkénteskedtem, csoportot vezettem, elvégeztem egy gyakornoki programot három diplomásként, mindenféle munkát elvégeztem, amit találtam. Mindeközben persze ott voltak a gyerekek, akiket elrángattunk otthonról, az óvodából, nem tudtuk, hogy a bölcsöde, óvoda milyen sokba kerül, hogy ahova költöztünk ott autó nélkül szinte lehetetlen közlekedni. Nem volt senki akit megkerdezhettünk volna, akinek lett volna használható információja a számunkra, vagy csak egyszerűen nem tudtuk hol keressük. Mindent fel kellett fedezni, végig kellett csinálni, és ez gyakran fájdalmasan nehéznek bizonyult. A férjemen, aki igazán mellettem állt minden szituációban-, a gyerekeken, a család többi tagjának drukkolásán kívül talán a saját személyiségem tartotta bennem a lelket, hogy meg akartam csinálni, meg akartam mutatni, hogy minden nehézség ellenére én talpon maradok. Az egyik legnagyobb példaképem a nagymamám volt, az a pici asszony, aki túlélte a haláltábort, sokat gondoltam rá, hogy ugyan mit nyafogok én itt, mi ez ahhoz képest. Persze, hogy összehasonlíthatatlan, de az erő, a kitartás az nálunk családi vonás. Aztán lassacskán a sok munka, az erőfeszítés meghozta a gyümölcsét, a barátokat, a kapcsolatokat, a munkát, az oktatást, egyszóval a beilleszkedést. A sikert a munka hozta meg, a munka iránti tisztelet, és kicsit az önfeladás is. Fel kellett adnom magam, hogy képes legyek előről kezdeni. Feladtam az elveimet, a terveimet. Valahogy nem erre számítottam amikor Amerikára, az álmok országára gondoltam. Először a Világbankban éreztem, hogy befogadtak, elfogadtak és szerettek a kollégáim. Tudták, hogy az őrületes munkatempómmal a nyelvi hátrányaimat, próbálom behozni, és a kisebbségérzetemet takargatni, és igazuk volt. Ma már máshogy csinálnám, lassabban, átgondoltabban, nem aláznám meg magam olyan sokszor, inkább próbálnám elfogadni, hogy mindenhez idő és türelem kell. Tervek kellenek, és célok, nem lehetünk rögtön a hegycsúcson, előbb meg kell mászni a hegyoldalt. Más ember lettem, ezt nem lehet tagadni, erősebb, talán makacsabb, az bizonyos, hogy sokkal öregebb lélekben, edzettebb. Már nem félek úgy a változásoktól, tudom, hogy az élet velejárója, nem akarok mindent egy nap allatt elérni. Élvezem, a tapasztalataimat, a mostani felfogásomat, gyakran gondolok rá, milyen jó lenne most elölről kezdeni.... E tapasztalatok hívtak életre néhány új kezdeményezést. Az egyik, hogy szakmát váltottam, illetve még nagyon az elején járok, de belekezdtem emigráns magyar nők coacholásába, segítésébe. Nem csak magyar, hanem bárhonnan érkező friss amerikai bevándorlóknak is próbálok segíteni a beilleszkedésben, a kapcsolati háló kialakításába, a nyelvtanulásban és a munkakeresésben. Valahogy megtaláltam a helyem, és szeretném ezt másokkal is megosztani. Öt év saját tapasztalat alapján úgy érzem, adhatok valami újat, valami egyedit azoknak a nőknek, akik most vágnak bele az ismeretlenbe. A másik kezdeményezésem, hogy nem olyan régen létrehoztam egy támogató közösséget a Facebook-on ahol a misszió ugyanaz, a magyar frissen kivándorolt, illetve kivándorolni készülő nők támogatása, információk és egyéb kivándorlástörténeteken keresztül. A csoport neve MobiliTárs- Útrakelőknek és Útkeresőknek. Remélem, tudok majd segíteni, érdemben hozzátenni e bátor nőknek, akik hátrahagyva mindent belevágnak az ismeretlenbe. Nekem, nagyon hosszú és rögös volt az út, nem hiszem, hogy újrakezdeném, legalábbis így biztos nem!!!!! Talán, ha lenne valaki, akihez fordulhatnék, aki információkkal, ötletekkel, javaslatokkal támogat, úgy más lenne. Esetleg beavat a helyi szokásokba, az oktatási helyzetbe, a magyar kapcsolatok kialakításának lehetőségébe, a lakás helyzetbe vagy akár elmondja, hogy lehet igénybe venni a helyi könyvtárat ESL (English as a Second Language) tanulóknak, hol lehet ingyenes gyerekprogramokat találni, úgy más lenne, úgy talán bátrabban indulnék útnak. Most én lettem ez a Valaki, és boldogan segítek! Ne féljetek, vágjatok bele! Üdvözlettel, Siklósi Nóra Karrier coach, és életszervezési tanácsadó.